Bár Petőfi sorai a természet (nép) óriási erejéről szólnak, magyartanárként és ma már integrált szemléletű tanácsadóként, gyakran eszembe jut ez a félmondat a hidratálás kapcsán is. Mert a testünkben is a „víz az úr”: ő az életerőnk, a rugalmasságunk és a belső áramlásunk letéteményese.
De vajon tiszteljük-e ezt az „urat”, amikor kényszeresen, íztelenül, műanyag palackokból töltjük magunkba, csak mert a diétakultúra azt mondja: „kell”?
Mi lenne, ha nem a litereket számolnánk, hanem megpróbálnánk újra kapcsolódni a testünkkel, az érzéseinkkel?
Biztos jártál már forrás közelében, és ittál is belőle és érezted a hideg víz jóleső, szomjoltó, éltető frissességét, ahogyan átjárja minden sejted és feltölt életerővel.
De a mindennapokban vajon mennyire figyelünk a testünk hangjára, kérésére?
Egyáltalán halljuk-e még, hogy mit kér?
Az élet ott kezdődik, amikor újra engedélyt adsz magadnak a figyelemre. Amikor nem a „szabályt” követed, hanem a belső hívást. Ha azt érzed, hogy nem esik jól a víz, akkor próbáld meg életre kelteni:
- pár karika citrommal, uborkaszelettel
- friss zsálya, menta, citromfű levéllel
- vagy csak egy pillanatnyi csenddel, jelenléttel mielőtt a pohárhoz érsz.
Az intuitív szemléletben tudjuk: a szomjúság nem csupán biológiai szükséglet, hanem vágyódás a frissességre, az életerőre.
