Vajon miért keressük olyan távol azt, ami itt van az orrunk előtt?
Nemrég újraosztottam egy régebbi írásomat a szerepeinkről, a maszkokról amikhez rendkívüli módon ragaszkodunk. Féltjük őket. Van egy szép kikezdhetetlen identitásunk és azt képzeljük hogy ezek vagyunk.
Tegnap este egy számomra nagyon kedves ember ragyogó tekintettel ezt mondta -„Most én vagyok a világ legboldogabb embere!” A konyhát belengte a kövön sült, gőzölgő olvadó sajtos, Margherita pizza illata, miközben ő átszellemülve az első falatokat ette.
Az igazság az, hogy neki még el is hiszem, hisz ragyog a lényén a könnyedség, az életöröm, a szabadság. Áramlik benne az élet, a „mindent átható életerő”.
Te mikor érezted magad utoljára igazán boldognak? Áramlónak? Ha tudományos akarnék lenni, mondhatnám flowban? Mikor voltál jelen utoljára úgy igazán egy pillanatban?
Nem az a kérdésem, hogy mikor érezted magad utoljára sikeresnek, gazdagnak, erősnek, bölcsnek, hatalmasnak, menőnek, hanem úgy igazán önfeledten, áramlóan örmtelinek, élettelinek?
Emlékszel még?
Csernus Imre mondja valahol, hogy az emberek zöme számára a karácsony az a naptári három nap decemberben, de ő úgy gondolja, hogy ha május 5-én vagy éppen ma február 9-én érezzük meg a karácsonypillanatot, akkor az azt jelenti: karácsony van.
Mentálhigiénésként és emberként is ebben a „mezítlábas” boldogságban hiszek. Abban, ami nem akar többnek látszani, mint ami: egy őszinte pillanat a konyha melegében.
A fűszál nem kér engedélyt a boldogságára, létezésére, a ragyogásra, nem tompítja a zöldességét, hogy mások ne irígykedjenek, nem magyarázkodik, nem mutatja „show”-ban, hogy ő mennyire boldog, csak lágyan lengedez, ha jön a vihar, az eső meghajlik, sőt a kemény cipőtalpak alatt is, majd ha kisüt a nap újraéled, lágyan nő a fény felé.
Mindig van választásunk! Mindig van választásod!
Választanád ma a gőzölgő életet?
Ha ma levethetnél minden szerepet, amit csak mások kedvéért viselsz… mi lenne az az apróság, ami őszinte mosolyt csalna az arcodra?
