Az elismerés ajándéka
Székesfehérvár felé autóztunk, s ott ahol az M7-es autópálya letérő szakasza párhuzamosan fut a 63-as úttal, araszolva haladt a kocsisor befelé a város felé. Nézelődtem jobbra, balra, amikor észrevettem, hogy a mellettünk lévő autó hátsó ülésén egy 4-5 év körüli fiucska ül, szomorúan, szinte mozdulatlanul, az ablakra tapadva, két kis kezével. Jó ideig egymás mellett haladtak autóink… Egy kis idő elteltével, lányommal szinte egyszerre fordultunk egymás felé, hogy vajon miért ilyen szomorú, elől két felnőtt ült, beszélgettek.
Ahogy álldogáltunk, majd haladtunk szinte centimétereket, araszoltunk valahogy ösztönösen integetni kezdtem neki és rámosolyogtam. Ahogy észrevette keze, lába kalimpálni kezdett, mosolygott, életre kelt, ragyogni kezdtek a szemei. Lányom csak ezt a pillanatot kapta el, azután fordult felém, hogy mi történt. Mi okozta ezt a változást.
Nehéz szavakkal visszaadni a jelenetet, lehet tényleg szomorú volt, lehet csak unatkozott, nem érdekelte a felnőttek beszélgetése, vagy csak fáradt volt….de az biztos, hogy egyetlen mosolytól, integestéstől eleven lett, tele élettel, ragyogni kezdett.
Mosolyát, elevenségét én biztos, hogy egy életre magammal viszem.
Kinek a valóságát változtathatnád meg, akár most, egyetlen mosollyal, kedvességel vagy azzal, hogy elismered, azt, hogy van, hogy létezik?
De lehet, hogy épp a sajátodat, elég csak egy tükröt keresni magad körül valahol. 
Mi kellene ahhoz, hogy ebből a térből éljünk, cselekedjünk, létezzünk? A kedvesség, az elismerés energiájából? Vajon mi változna, változhatna?
