Lehet, hogy veled is megtörtént már, hogy beszéltél valakivel, a gyerekeddel, egy barátoddal, vagy a kutyáddal, macskáddal és egyszercsak azt vetted észre, hogy olyan mondatokat, szavakat mondasz ki amiket lehet soha nem akartál volna kimondani, amiket annak idején valaki mástól hallottál.
Olyan érzés volt mintha az anyád, apád, nagyanyád…stb…egy barát….beszélne belőled. Lehet ugyanazokat a szavakat vágtad a párodhoz, vagy ugyanazokkal a szavakkal próbáltad nevelni a gyereked, háziállatod, amit annak idején te is hallottál. Még az is lehet, hogy akkoriban megfogadtad, hogy na -az biztos, hogy én ilyen nem leszek, én nem így fogok a gyerekemmel bánni, a párommal élni…..
Mire felnövünk egy kész program vagyunk, mindent magunkba szívunk a környezettől, szüleinktől, tanárainktól, médiából.
És akkor csodálkozunk, hogy miért nem vagyunk képesek önmagunk lenni? Hol vesztettük el, azt akik valójában voltunk? Mikor ragadt ránk, ivódott belénk, vált „sajátunkká” ez a rengeteg szerep, nézőpont, hitrendszer?
Ha ezen kapod magad, egy ilyen helyzetben csak egyszerűen tedd fel a kérdést, hogy:
Kihez tartoznak ezek a gondolatok, mondatok? Kitől hallottam? Ezeket én gondolom így, vagy egyszerűen csak automatizmusból működök épp, annak alapján amiket valamikor réges rég elhittem valósnak, igaznak?
Szóval játsszatok bátran a mai kérdéssel, bármi a fejetekben kavarog épp, csak tedd fel a kérdést, hogy:
Kihez tartozik ez a gondolat, nézőpont? Biztos, hogy ezt én így gondolom?
